Daniel Radcliffe sokunknak egyenlő Harry Potter figurájával, és bár rég volt már az, hogy elhagyta a varázslótanonc szerepét, a kis szemüveges sebhelyesarcút nehéz lekaparni róla. Pedig tízkörömmel küszködik ezért, és halad is célja felé. Most például lelkes karlendítéssel, acélbetétes bakancsban.

Öt év is eltelt azóta, hogy Pottert elhagyta, azóta pedig minél változatosabb szerepekben tűnik fel; volt már egy „kis” rendellenessége a Szarvakban, alakította a beat nemzedék egyik meghatározó figuráját az Öld meg kedveseidben és bizarr, fingós hullaként is helyt áll a Swiss Army Manben. Ezek alapján pedig szépen kialakul a még mindig csak 27 éves Radcliffe új, egyre színesebb arca, amit tovább fokozott legfrissebb mozijában, az Imperiumban.

Nate Foster egy visszahúzódó, szívatások kereszttüzében álló, de rendkívül eszes FBI nyomozó, aki különösen jól tudja kezelni a legelvetemültebb terroristát is, így őt kérik fel egy szerteágazó ügy felgöngyölítésére. A cél: beépülni egy szélsőjobbos társaságba, akik feltételezhetően faji háborúra készülnek, bombákkal, fegyverekkel és természetesen egy hadseregnyi kopasszal. Így az eddigi aktakukacból egy mindenre elszánt árja válik, az már persze más kérdés, hogy ezt kiszemelt „barátai” mennyire veszik be.

Hasonló történettel már találkozhattunk az 1995-ös Személyazonosságban, bár ott a szélsőséges csoportok focihuligánokat takartak, a beépülő személy pedig egy rendőr volt. Az igaz történeten alapuló film erőssége pont abban rejlett, hogy pszichológiai szempontból milyen folyamatok zajlanak le ilyenkor az emberben. Mindkét történet olyan izgalmas kérdéseket vet fel, mint hogy az addig rossznak vélt csoport valóban olyan-e, mint amilyennek kívülről látszik, vagy ez is olyan fajta előítélet, amit jelen esetben az Imperium árjái gyakorolnak a kisebbségekkel szemben? Nem lehet, hogy ugyanolyanok-e ők, mint a „jó” oldalon állók, csak másképp? Hisz az ő nézőpontjuk alapján ugyanúgy jóra törekednek, csak máshonnan közelítik meg a dolgokat. Félreértés ne essék, az Imperium nem az a film, ami védené, vagy alátámasztaná a szélsőséges világnézeteket, csak igyekszik árnyaltabb képet adni arról, amit alapvetően eltaszítunk magunktól. Nem minden nacionalista kopasz, tanulatlan és erőszakos, nem törnek-zúznak esztelenül, amit bizony Foster ügynöknek is be kell látnia, hogy végre elismerik valahol - amit a szövetségieknél eddig nem nagyon tettek meg – és váratlan módon ebben a közegben képes társakra találni. Az elnyomás, amit eddig tapasztalt, most pont egy olyan társaságban szűnik meg, akik elsősorban erről híresek (hírhedtek).

Az Imperium tehát elsősorban a társas folyamatok szempontjából lehet érdekes, úgy, ahogy az ehhez hasonló „beépülős” filmek, de persze ehhez mélyebbre kell ásni nézése közben. Ebben viszont a megvalósítás nem ad elég segítséget, nincs elegendő mélysége, vagyis legfeljebb azoknak lehet érdekes az Imperium, akik erre fogékonyak.

A film inkább sulykolni akar, kinyilatkoztat mondataival, amik blődnek tűnnek a szereplők szájából, mintha a film utolsó jelenetei az „itt van a film vége, lassan ideje levonni a konzekvenciát” jelleget öltenék, de ordítva, suta, szájbarágós módon. Ebből következik az, hogy míg Daniel Radcliffe újabb filmmel árnyalta filmes palettáját (és jót is tesz neki), addig a film erre képtelen mondanivalóját illetően. Megpróbálja, de sajnos csak igyekezett marad belőle.