A mostani felhozatalt tekintve ritka az, ha egy film akkora hatással van az emberre, hogy a megnézése után sem tudja levetkőzni magáról azt a súlyos hangulatot, amit két órán keresztül megtapasztalt a moziteremben. Eddig talán az Érkezés volt ilyen hatásos, de most az Éjszakai ragadozók vette át a stafétát.

Ennél szorosabb párhuzamot nem is kell a két film között vonni (ha csak azt nem, hogy mindegyikben Amy Adams a főszereplő), mert mindegyik másképp és más miatt hat. Az Éjszakai ragadozók már a címében is nyugtalanságot hordoz, de a játékidő egészén is fenntartja ezt. A csillogó, felszínes és sznob Los Angelesi partik miliőjében Susannak (Amy Adams) mindene megvan, menő művész, de – ahogy az lenni szokott – nem érzi teljesnek életét. Férjével elhidegültek egymástól, a látszólag tökéletes világ, amit kialakított magának teljesen üres. Ekkor kerül képbe 20 éve nem látott férje (Jake Gyllenhaal), aki új könyvét küldi el neki véleményezésre. A nő elkezdi olvasni, ami előttünk is megelevenedik (egy család bántalmazásáról a kietlen texasi sivárságban, gyilkosságról, nyomozásról és keserves igazságtételről), majd Susan aggasztó és szomorú párhuzamot vél felfedezni volt férjével való közös múltja és a könyv között. Így a három szál - Susan élete, a fikció és a múlt - összefonódik szép lassan.

Brutális mozi, ami nem elsősorban a cselekménye(i) miatt az, hanem a nézőre gyakorolt hatása miatt. A kényelmetlen, feszengő és folytonosan lappangó nyugtalanság egy percig sem hagy alább, sunyi és kérlelhetetlen módon kúszik bele az ember lelkébe és agyába, olyannyira, hogy a bőrünk alatt érezzük, és nehezen lehet tőle megszabadulni. Érdekes érzés ez, de valahol viszont borzasztó jó is; egy film, ami igazán eléri célját, hatással van ránk, bár utáljuk magát az érzést, de közben lubickolunk is benne. A zsánerek/történetszálak között való ugrálás és (a vágó nagyszerű munkájának köszönhetően) összefonódás pedig még rétegzettebbé és sokoldalúbbá teszik a történetet. A máz alatt rejtőzködő fertő motívuma végig kíséri a filmet, amihez nagyban hozzájárul az is, hogy a rendező az a Tom Ford, aki évek óta az egyik legismertebb divattervező Amerikában. És ki más tudná jobban, hogy a szépen megkreált emberek és luxuspartik mögött mi van? Ironikus, hogy pont az az ember mesél kritikusan erről a világról, aki ebből él, viszont így – ha nem is túl kreatív maga a fő vonulat – esetleg hitelesebb. (Hiszen Ford is Texasból indult, majd onnan került fel a csúcsra.) A film két végletet mutat be: a szépséget és a nyomorúságot, de nem csak külsőség kapcsán, hanem minden értelemben. A lelki tortúra, a kétségbeesés, az élet és halál látszólagossága, az elveszettség és a bizonytalanság minden téren megjelenik, hiába sikeres az ember, vagy épp elveszett.

Az Éjszakai ragadozók egy fülledt thriller, ami nem a megszokott klisék segítségével (erotika, véres jelenetek stb…) éri el célját. A kizökkentő vizuális kezdés után a három történetet is gyönyörűen kapcsolja össze képpárokkal, de elsősorban a hangulattal játszik, így izgalmas és érdekes elegyet alkot, ami reflektál a történet(ek)re is; a látszaton túl (ami lássuk be tényleg szemet gyönyörködtető még akkor is, ha maga a téma, amit mutat, nem az) a sugallmazás, a lappangó feszültség az, ami igazán fő jellemzője a filmnek, így elérve azt, hogy ne felejtsük el egykönnyen az Éjszakai ragadozókat.