Leginkább egy jó ötlet kell egy jó filmhez, mert a mai nézőt igencsak nehéz meglepni. Érdekes módon az elsőfilmes Kovács István egy mindenki által jól ismert történetet vitt képernyőre úgy, hogy az mégsem elcsépelt. Az első világháborúról, annak borzalmairól, a lelki gyötrelmekről, az emberi oldalról való megközelítés nem volt még jelen a hazai filmes palettán, de a Szürke senkik ezt is elhozta nekünk. Ideje megszokni, hogy a magyar filmek jók.

Köbli Norbert forgatókönyvírót az elmúlt években is foglalkoztatták már a magyar vonatkozású események, legyen az egy ’56-os történet (A vizsga, A berni követ), vagy egy pikáns századeleji bűnügy (Félvilág). Most is egy olyan témához nyúl, ami kellően izgalmas és nem utolsó sorban újszerű, így frissességet hordoz magában. A Félvilághoz hasonlóan a Szürke senkik is tévéfilm lett, de híre megelőzte már bőven a bemutató előtt, így ez nem válik hátrányává. 

Folytonos hideg, a föld és a vér szaga keveredik a puska fémes hangjával a nyirkos erdőben. Állandó és beszűkült félhomály vesz körbe egy maroknyi csapatot (Trill Zsolt, Björn Freiberg, Molnár Levente, Kovács József, Keszég László), akik szinte már-már beleolvadnak a tájba. Akár festői is lehetne a kép, de ez itt nem a legmegfelelőbb kifejezés erre, ugyanis 1918-ban járunk, ellenséges területen, ahol a monarchia katonái közül öten próbálnak még az utolsó pillanatokig életben maradni. Semmi nem érdekli már őket, csak a nagybetűs otthon lebeg a szemük előtt, de a parancsot teljesíteni kell: egy olasz kommunikációs csapatot kell felderíteniük.  

Az erős felütést a nyomasztó atmoszféra, enervált kilátástalanság és a szükséges kegyetlenkedés hármasával viszi tovább a film, egészen az utolsó képkockáig. Ez a tömörség egyből magába szippant és fogva tart, ahogy főhőseink sem tudnak menekülni adott helyzetükből. A hangulathoz a film felépítése is teljes mértékben passzol: narratívája egyszerű, egyértelmű, a játékidő rövid, így a rendező nagyszerű összhangot teremt a történet és a kivitelezés között, amit néha „felszabadít” visszatérő légifelvételekkel. Nem véletlenül: a kommunikáció kulcsai, vagyis a postagalambok metaforájaként a kamera a fák fölé is kitekint, suhan, majd hirtelen újra a meggyötört arcok sűrűjébe hasítunk, akik minden fáradtságukat és félelmüket félretéve akarnak még valami értelmet találni az értelmetlen háborúban.

A Szürke senkik legfőbb ismérve az emberközeli látásmód: nem hősöket akar bemutatni és nem félelem nélküli büszke katonákat, hanem megtört, barázdált arcokat, akik bár már lassan eltűnnek a ködben, de még mindig ott derengenek valahol, és hiába telt el száz év, ha a nevükre nem is, a tetteikre emlékszünk. Egy világméterű történet egy apró kis darabkája, ami ugyanúgy szól a háborúról, ahogy az emberekről is.