Csak tessék, csak tessék! Van itt minden, kérem szépen, mese, kaland, akció, dráma, lélek, humor. A messzi-messzi galaxis cukorkaboltja újra nyitva áll. Lehet választani!

És mi válogatunk is, sőt, helyenként egyszerre falunk mindent. Mert amikor két éve minden Star Wars-fanatikus vágta a centit, hogy mikor láthatja már Az ébredő Erőt, és odavoltunk és vissza, mert amit a kétezres évek elején elrontottak, azt kijavították 2015-ben és most még éhesebbek lettünk. Majd jött egy kis kitérő (Zsivány Egyes), de itt a folytatás, ami szintén méltó nagy elődjeihez úgy, hogy itt már túlvagyunk a Nagy Várakozás Okozta Sokkon, a Harminc Éve Vártunk Erre-szindrómán. Lenyugodtunk, de azért mégiscsak izgatottak vagyunk még úgyis, hogy én személy szerint például sosem voltam az a nagybetűs rajongó.

Viszont amikor felcsendülnek John Williams klasszikus dallamai, akkor azért az ember érez valamit. És nem akarok túlzott szentimentalizmusba átesni, de azért a lassan sikló szöveg, a csillagos égbolt mindig meghozza az ember kedvét és elhozza a reményt (A Reményt… ha értjük), hogy most valami jót fogunk látni, most valami be fog szippantani. Mert azok a csillagok és a sikló szöveg jelent valamit, John Williams zenéje jelent valamit. És ahogy 2015-ben, most sem üres lufi. Bár az tény, hogy számos helyen nyúl vissza a múltba Az utolsó Jedik, és természetesen sok hasonlóságot tudunk felfedezi A Birodalom visszavággal, de a film teljesen helyén tudja ezt kezelni és ahogy a sztori fontos eleme a múlt, úgy a film szövetébe is tökéletesen beleépül a majd’ negyven évvel ezelőtti elődjének felidézése.

Viszont a nosztalgián túl is van élet, ami önmagában is megállja a helyét, nem lapos, viszont fordulatos, ami nem elégszik meg azzal, hogy két és fél órán keresztül csak csatajelenetekkel kábítsa a népet, hanem kimondottan drámai. Mert azért lássuk be, hogy családi viszályok ide, kézlevágások oda, a Star Wars-univerzumról nem ez jut először eszünkbe. Az utolsó Jedik viszont megkapja a maga drámáját, a fénykardos vívódások mellett a lelkit is, úgy, hogy nem tűnik idegennek a helyzet. Ehhez viszont kellett egy Adam Driver, aki Kylo Renként egyre összetettebb főgonoszként lép elő. Amit Az ébredő Erőben még csak felvillantottak vele, azt most már végre kibontották, vagy elkezdték, így amit eddig is tudtunk, most még jobban bebizonyosodott; Driver egy igazi tehetség, aki szimpla arcrezdülésekkel is igazi érzelmi hullámvasútra tudja felültetni az embert. Ehhez a Daisy Ridley-vel (Rey) való közös jeleneteik is sokat nyomtak a latba és természetesen az emocionális lökethez Mark Hamill (Luke Skywalker) erőteljes jelenléte is kellett, ami szintén nem pusztán a nosztalgiafaktort töltötte be, hanem a sztorit gazdagította.

És ha már nosztalgia vs. fiatal tehetségek: Az utolsó Jedik nagyon finoman és szépen emeli át a régi ismerősökről a hangsúlyt a fiatalabb generációra, ami logikus, nem erőltetett, és ettől a  - szinte kötelezően elvárt – vérfrissítéstől a film is új lendületet kap, a stílusáról nem is beszélve. Itt ugyanis sokkal több a geg, a könnyedség és humor, ami a kötelező elemként felsorakoztatott (de nagyon eltalált) cuki fura lényektől kezdve a képi és verbális humorra is elég hangsúlyt fektet úgy, hogy mégsem lesz ciki és bazári jellege, mindinkább szerethető, szívvel teli mozit kapunk.

Keserű pirula így összeségében nincs (ha csak szegény Carrie Fisher miatt nem érezzük ezt), viszont sok robbanós cukorka és színes-szagos finomság bőven akad. Persze, újra és újra elpuffogtatott frázisnak hangzik, de tényleg így van: méltó utód és méltó folytatás Az utolsó Jedik, ami már szerencsére nemcsak a rajongásra és a nosztalgiára épít profin, mint Az ébredő Erő, hanem van önálló teste és gondolatai, amivel tud is kezdeni valamit. Méghozzá szórakoztatni, meglepni és meghatni.