Meglehetősen nehéz véleményezni Denis Villeneuve Dűne-adaptációját, mivel a komplex művet majd csak a második rész megjelenése után lesz érdemes értékelni. 

Frank Herbert regénye fogalomnak számít nemcsak a sci-fi rajongók körében, de a komplett irodalomtörténetben is. Az író komplett univerzumot teremtett a művével, valamint annak folytatásával. Az alaptörténet mellett az eredeti regény tele volt a korszak politikájára utaló metaforákkal, mindemellett a sztori egyszerre zajlott a fizikai illetve a metafizikai síkon. A Dűne-regény rajongói éppen emiatt a szál miatt tartják megfilmesíthetetlennek kedvencüket. 

A történetismertető spoilert tartalmaz!

A távoli jövőben játszódó történet középpontjában az Atreides-ház illetve a Harkonen-ház viszálya áll. A világegyetemet uraló  Corrino-ház feje, IV. Shaddam, a Padisah Császár Leto Atreidest bízza meg, hogy irányítsa az univerzum legfontosabb bolygóját az Arrakist (másnéven Dűnét). A sivatagos planétán egyetlen érték található, az úgynevezett fűszer, amely meghosszabbítja használójának életét és rövidtávú jövőbelátást biztosít. A bolygó korábbi urai a Harkonnenek bosszúra szomjaznak, ráadásul a császár is tart attól, hogy az Atreidesek a hatalmára törnek. Miután Letót megölik, fiának Paulnak és gyermeke anyjának Jessicának (aki annak a Bene Gesserit Rendnek a tagja, akik képesek irányítani az embereket) menekülnie kell és az őslakos fremenek között próbálnak menedéket találni. 

Először Alejandro Jodorovsky chilei rendező szerette volna megfilmesíteni a Dűnét az 1970-es évek közepén. A szürreális művészfilmjeiről ismert direktor igazi kompromisszumok nélküli mozit akart készíteni, amely állítása szerint olyan hatással lett volna a nézőkre, mintha LSD-t fogyasztottak volna. Jodorowsky a látványtervekkel két legendás képzőművészt, Moebiust és H.R. Gigert bízott meg, a filmzenét a Pink Floyd készítette volna, a filmben pedig Mick Jagger, Salvador Dali, Orson Welles David Carredine és még számos ikon szerepelt volna. A főszerepet pedig a fiának, Brontisnak szánta volna, akit egy kétéves szellemi és fizikai kiképzésnek vetett alá, hogy minél hatásosabban formálja meg Paul Atreidest. A projekttel a legnagyobb probléma az volt, hogy Jodorowsky minimum 10 órás filmet szeretett volna készíteni. A producerek elismerték a projektet, de természetesen nem kockáztattak azzal, hogy pénzt adjanak rá, mivel óriási költségeket emésztett volna fel. A filmrajongók a mai napig vitatkoznak azon, hogy ez a Dűne-adaptáció minden idők legnagyobb sci-fije, vagy egy értékelhetetlen, zavaros, betépett vízió lett volna. 

1984-ben aztán David Lynch rendezhetett egy adaptációt Frank Herbert regényéből, ám ez az alkotás is alaposan megosztja az embereket. A mindössze 140 perces játékidő kevés a komplett történet elmesélésére, sokan a szereplőválasztást is kritizálták és végül maga Lynch is utálta a projektjét. A film megbukott és bár a későbbiekben sokak szemében kultikus státuszba emelkedett, de sokan inkább Lynch Dűnéjének tartják, mintsem adaptációnak. 2000-ben készült egy minisorozat, de ez sem lett túl sikeres a pénzhiány miatt, illetve ugyanez elmondható a három évvel későbbi Dűne gyermekei adaptációra. 

A fenti példák is bizonyítják, hogy nem volt könnyű dolga az alkotóknak, amikor eldőlt, hogy tető alá akarnak hozni egy új Dűne-filmet. A saját dolgukat még nehezítették is azzal, hogy két filmben gondolkodtak, ehhez még hozzájött az, hogy a koronavírus-járvány miatt el kellett halasztani a film bemutatását, ráadásul az Egyesült Államokban az HBO Max streaming-szolgálatón az ottani premierrel egyszere debütál a film. Ilyen körülmények között kellett Denis Villeneuve filmjének önálló alkotásként megállnia a helyét, kielégítenie egyszerre azoknak az ízlését, akik olvasták a könyvet (sőt rajonganak érte) és azoknak akik nem is hallottak a Dűnéről, felépíteni egy univerzumot, annyi pénzt termelni, hogy a stúdió berendelje a történet második felét. Arról nem is beszélve, hogy a mostani film történetét le kellett kerekíteni, hogy felvezesse a sztori második felét. 

Nem is kérdés, hogy a Dűne egy rétegfilm és ha a hangulata nem szippantja be azokat a nézőket, akik nem olvasták az alapművet nem is fog tetszeni. A több mint 150 perces játékidő alaposan megfogja rostálni azokat, akik jegyet váltanak majd a második részre is (tegyük fel, hogy elkészül), mert abszolút fontos, hogy rá kell hangolódni a látottakra. Ez nem az a típusú sci-fi ahol a látványos, gyors történet, vagy a pergő dialógusok dominálnak, miközben hőseink tízpercenként bajba jutnak, miközben a néző issza a kólát és eszi mellé a nachost vagy a popcornt.  Nem kérdés, hogy Dennis Villeneuve volt az egyik legalkalmasabb ember a feladatra Hollywoodban, hogy mozivászonra álmodja ezt a történetet. A rendező már olyan sci-fikkel bizonyított, mint az érkezés, vagy a Szárnyas fejvadász 2049. Egyik film sem a nagyközönség számára készült, ám aki átadta magát a látottaknak az nagy filmélménnyel gazdagodott. Villeneuve nagyon ért a hangulatkeltéshez és ez jelenesetben is látszik. 

A hangulatkeltés alátámasztása a látványban is látszik. A több mint 160 millió dolláros költségvetés elköltött centjei látszanak a játékidő minden egyes percében: a díszletek monumentálisak, a CGI ahol jelen van kifogástalan, az operatőri munka (Greig Fraser munkája) pedig abszolút elénk tárja a az Arrakis sivatagának pusztaságát. Hans Zimmert dicsérni 2021-ben óriási közhely, de egyértelmű, hogy a zeneszerző munkája is tovább erősíti a film meditatív jellegét. A Dűnét moziban kell látni, mert csak így ad vissza valamit az alkotók elképzeléséből. 

Szereplőgárdaként igazi sztárparádét láthatunk. Paul Atreidest Timothée Chalamet játssza, akit láttunk már több filmben is jól alakítani. Sokan abban is kételkedtek, hogy ezt a szerepet el tudja-e játszani, de eddig nem okozott csalódást.  Paul az itt vászonra vitt történetben még egy reményteljes fiatalember, akiben azonban megvan a potenciál, hogy egy nagy harcossá, sőt magává a kiválasztottá (Kwisatz Haderach) váljon. Chalamet színészi tehetségének itt még nem kellett teljesen megmutatkoznia, amit látunk tőle, néhány jelenetben viszont már ő is megcsillantja, hogy mit is tud. Ahogyan azonban Paulnak is a történet második felében lesz nehezebb dolga, úgy az őt megformáló fiatal színésznek is majd a második részben kell a valós tudását felszínre hoznia. 

Paul édesanyját, Lady Jessicát Rebecca Ferguson játssza, aki a film egyik legerősebb pontja. Egyszerre látjuk, ahogy a Bene Gesserit Rend tagjaként tisztában van azzal, hogy fiában mekkora potenciál van és segítenie kell a küldetésben, de ugyanakkor a tekintetében ott látjuk az aggódó édesanyát is. Oscar Isaac jól játssza Leto Atreidest, de annyira nem erőteljes, mint Jürgen Prochnow a `84-es verzióban. Josh Brolin jó választás volt Gurney Halleck szerepére, sőt Jason Momoának is vannak jó pillanatai Duncan Idahoként. Két mellékszereplőt érdemes még kiemelni: Javier Bardem nagyszerű Stilgarként a most még nyúlfarknyi szerepében is, illetve a Tisztelendő Anyaként felbukkanó Charlotte Rampling jelenléte is hatásos. 

Persze a filmnek is megvannak a hibái. Nem kérdés, hogy sokan felróják majd az alkotásnak, hogy a regény gondolatiságát nem sikerült visszahoznia teljesen. Ennél talán még fájóbb, hogy a Harkonnen-ház tagjait alig láttuk a vásznon: Harkonnen báró az egyik legerősebb karatere a Dűnének, ehhez képest jó ha három-négy jelenete volt összesen, pedig Stellan Skarsgardból még az őt felismerhetetlenségig eltakaró jelmezen és maszkon át is sugárzik az erő. És mivel az összeesküvést irányító császárt sem látjuk, így ahelyett, hogy a regényhez vagy a Lynch-filmhez hasonlóan a jó és a rossz küzdelmét látnánk,  némileg be kell érnünk Atreidesék kalandjaival. 

Érdemes megnézni a Dűnét, mert páratlan moziélmény egy nagyszabású történettel, ám ezt az egész koncepciót csak akkor lehet értékelni, ha megkapjuk a második részt és a kép teljessé válik.